HATVANADIK RÉSZ
Azért foglalkozom ezzel az eseménnyel ilyen hosszan, mert Mohács és a század végének úgynevezett „tizenöt éves” háborúja között ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor egy jelentős létszámú keresztény hadseregnek – amely ráadásul magyar vezetés alatt állt – lehetősége lett volna, hogy tönkreverje az akkori magyarországi török hadak fő erőit. Ráadásul még Szulejmán szultán életében…
A nádor óvatoskodása ezt a lehetőséget vette el.
Soha többé nem fordult még egyszer elő a század végéig, hogy egy magyar vezetés alatt álló hadsereg előtt ilyen lehetőség csillanjon fel. A kor győzelmei – a nevezetes szikszói csatával együtt – nem értek fel ezzel, minden alkalommal egy-egy olyan török kontingensre sikerült vereséget mérni, amely nem volt azonos a hódoltsági török fő erővel.
A tizenöt éves háborúban már – az első években – győzelmeket arattak magyar hadvezérek, de az már egy másik korszak volt, addigra a török teljesen berendezkedett, egy-egy győzelem már nem volt képes alapjaiban megrendíteni a magyarországi oszmán uralmat.
A másik ok: ez egy olyan, mára elfeledett történelmi esemény, amely egyértelműen az egyén történelmi felelősségét és fontosságát igazolja.
Abban, hogy Nádasdy nádor – mint főparancsnok – Szigetvár felmentésére a diverzió eszközét választotta, nem volt semmi szükségszerűség. Egyéni döntés volt, a nádor élettapasztalata, jelleme, felfogása játszotta benne a főszerepet.
A másik országos főméltóság – a horvát bán, azaz Zrínyi Miklós – másképpen döntött volna. Ez sem volt szükségszerűség, hanem szintén az egyéni élettapasztalat, jellem, felfogás, akarat diktálta elképzelés.
Zrínyi Miklós a török elleni harcokban sokkal több tapasztalatot szerzett a nádornál, és nagyságrendekkel jobb hadvezér volt, mint Nádasdy.
A kortársak közül is sokan sajnálták, hogy a nádor nem adta át a parancsnokságot Zrínyi Miklósnak.
Közben a török újra nagy lendülettel fogott Szigetvár ostromához.
Folytatása következik.
